Az emberek egy része abba a kategóriába tartozik, akivel sem gyermek-, sem felnőtt korában nem történt olyan esemény, amelyet traumaként élt volna meg.
Na, én nem ez vagyok. Bár sokaknál sokkal jobb gyermekkorom volt, nem is panaszkodni akarok, mégiscsak történtek olyan dolgok, amik nagy erővel hatottak a felnőtt életemre. Kimondatlan elvárások, kimondatlan érzelmek – a mesebeli harmadik királylány élete nem is annyira volt mesebeli. Fiatal felnőttként minden olyat megtapasztaltam, amit a gyerekkorom – általam traumaként megélt – eseményei generáltak.
Bántalmazó pár-, baráti- és munkahelyi kapcsolatok, no contact a családdal, önsorsrontás, depresszió, és még sorolhatnám. Aztán jött egy pont, – amikor egy kés egy centivel a fejem mellett landolt a falban – hogy akkor ennek most vége.
Túléltem, léptem (mit léptem, ugrottam), de ezzel együtt nagyon magas falakat húztam magam köré és bezártam az összes ajtót, a kulcsokat pedig jó messzire eldobtam.
Volt bennem félelem, csalódottság, szomorúság, szégyen, jöttek a régiekhez hasonló események, de az önmunkának köszönhetően egyre rövidebbek lettek, és egyre kevésbé mentek mélyre. Vannak rossz napok, vannak nehéz időszakok, vannak kemény helyzetek és vannak olyan emberek, akikkel nehezebb. De már nem bánom, hogy kicsit külön világban élek, hogy kicsit ufo vagyok, hogy máshogy látom az életet, mint a nagy többség.
Nem mondom, hogy egyáltalán nincs fal és nincsenek zárt ajtók körülöttem, de már tudom, hogy mikor engedjem le a falat és mikor nyissak ki ajtót. Már nem annyira magas a fal és már egy csomó ajtóhoz van kulcsom.
Épp ideje volt.