Napjaink egyik legelcsépeltebb szava. Ráadásul véleményem szerint teljesen egyedi, hogy kinek mit jelent.
Én pont emiatt nagyon sokáig éreztem magam kívülállónak. Duplán. A „normális” világban azért, mert „spiri” vagyok, a spirituális emberek között meg azért, mert két lábbal járok a földön.
A spiritualitás számomra nem azt jelenti, hogy minden helyzetben lótuszülésbe vágom magam és azonnal átkerülök egy másik tudatállapotba. Nem azt jelenti, hogy mindenféle szereket beszedve azt mondom, hogy akkor én most megvilágosodtam. Nem azt jelenti, hogy mindenkinek meg akarom magyarázni, hogy hogyan kell élni. Nem azt jelenti, hogy felsőbbrendűnek képzelem magam. Nem azt jelenti, hogy évente egyszer elmegyek egy fesztiválra, aztán várom, hogy a sült galamb a számba repüljön a következő 365 napban úgy, hogy nem teszek semmit azért, hogy jobb legyen. Nem azt jelenti, hogy lemondok mindenről, ami örömet okoz, mert csak így lehet valaki spirituális, ahogy azt sem jelenti, hogy valaki igénytelen.
Számomra spirituálisnak lenni annyit jelent, hogy foglalkozom magammal. Hogy figyelek magamra, az érzéseimre, a tetteimre, és ha valami nem tetszik, vagy úgy érzem, nem jól érzem magam vagy nem jól működöm benne, akkor azon vagyok, hogy változtassak. Igen, van olyan minta, amit gyerekkorom óta működtettem, van, amit „otthonról hoztam”. De mi van, ha már máshogy akarom csinálni? Észreveszem, sokszor hatalmas nehézségek árán, és változtatok. És változom. (Nem mellesleg pedig másokra is figyelek, de ezt az ajtót most nem nyitom ki.)
Azt is megfigyelem, hogy mi és ki az, ami és aki jó nekem. Jó eséllyel már nem megyek bele lehúzó kapcsolódásokba, ha igen, akkor már jóval előbb jelez a vészcsengő, hogy „te idióta, már megint magadnak csinálsz valami szart.”
Nem vagyok fényevő, nem hiszem azt, hogy ha majd jön a sok okos „engedd el” tanács, akkor jobb lesz. Abban hiszek, hogy igenis megtalálhatjuk azokat a dolgokat, helyzeteket, embereket, amik és akik jól esnek, amikben és akikkel jól érezzük magunkat.
Az önismeretben hiszek. Abban, hogy a mindennapi tevékenységeinket is csinálhatjuk úgy, hogy nem akarunk állandóan panaszkodni, drámázni, hisztizni, hanem ha tudjuk, mi a jó nekünk, akkor afelé tudunk mozogni.
Vannak rossz napjaim, igen, szoktam fáradt lenni, szoktam sírni. Ó igen, drámázni is szoktam. És? A spiritualitás nem semlegességet jelent. Nem azt jelenti, hogy nem történnek rossz dolgok vagy hogy mindenhol csillámpónik röpködnek körülöttem.
Azt jelenti, hogy közel kerülök magamhoz. Hogy nem plusz problémákat keresek, hanem megoldásokat. Hogy nem bántok senkit szándékosan – magamat sem. Hogy megkeresem magamban azt az örömteli, okos, bátor, kedves (és sokféle) Rékát, aki valójában vagyok.
Azt jelenti, hogy nem csak létezem, hanem élek.