Szokták mondani, hogy az idő mindent megszépít. Ami persze egy óriási nagy baromság.
Hiszen soha nem fog jó érzéssel eltölteni, hogy kirekesztettnek éreztem magam gyerek- és kamaszkoromban a pedagógus szüleim és (urambocsá’) a már akkor is megmutatkozó ’nem állok be a sorba’ attitűdöm és az elevenségem miatt.
Soha nem fog jó érzéssel eltölteni, hogy meghaltak a szüleim.
Nem fog jó érzéssel eltölteni, hogy bántalmaztak lelkileg és fizikailag, hogy vertek, megerőszakoltak, miközben elhitették velem, hogy bennem van a hiba – mert ugye nem állok be a sorba.
Nem fog jó érzéssel eltölteni, hogy fontos személyek egyik napról a másikra pattantak meg az életemből, sokszor ok nélkül vagy olyan nonszensz magyarázatot adva, ami után az ember lánya nyilván magában keresi a hibát.
Nem, soha nem fogom megszeretni ezeket a történéseket. Soha nem lesznek szépek.
De megtanultam feldolgozni, elfogadni, megérteni az eseményeket, megtanultam meglátni, hogy én hogyan is működtem ez idő alatt.
És nem, az idő nem szépíti meg ezeket a történéseket. De az eltelt idő és a sok feldolgozott szar után elkezdtem meglátni, hogy ezekben az időszakokban nem csak rossz dolgok történtek, csupán a traumáim, a csalódottságom, az elhagyatottságom, a szomorúságom, az önszeretethiányom annyira elnyomott minden mást, hogy amíg ezekkel nem néztem szembe, addig esélyem sem volt meglátni a jó dolgokat a múltban.
A gyerekkori kívülállóságom nyilván nem íródik felül, mert megtörtént, de ma már egy csomó tulajdonságomat inkább különlegesként élem meg, és már nem is vágyom arra, hogy mindenki elfogadjon és szeressen.
A szüleim halála valószínűleg mindig szomorúsággal fog eltölteni, de már nem magamat okolom, egyre többször jutnak eszembe jó dolgok abból az időből, amikor még éltek.
Már nem vagyok szomorú azok miatt, akik kiléptek az életemből, mert vannak dolgok, amikben több lettem miattuk, amiket kaptam tőlük, és hálás lehetek, hogy ezek a kapcsolódások is megtörténtek, bármennyire is fájdalmas volt néha egy-egy befejezés és bármennyiszer is jutnak eszembe.
Bántalmaztak, de azalatt az idő alatt sok jó embert megismertem, akik közül néhánnyal az utóbbi hetekben újra egymás elé sodort az élet. Hatalmas felismerés meghallani, meglátni, megérezni, hogy van, aki több, mint tíz év után is arra emlékszik, hogy a tökéletlenségek ellenére (vagy éppen azért), mennyi jó dolog történt velünk és mennyire szerethetőek is vagyunk. Vannak, akik szívből tudják azt mondani, hogy azért vannak jó arc barátaim, mert én is jó arc vagyok és jó érzés velem jóban lenni (szóval igenis legyek jóban magammal). Van olyan, aki évekig volt a főnököm (és már hét éve nem az) és most a nyakamba ugrott, hogy szeretlek és nagyon büszke vagyok rád. Van, akivel több, mint húsz éve ismerjük egymást, mert a gimiben osztálytársak voltunk, de mintha csak most láttuk volna meg azt, milyen szuper is a másik valójában. A régóta mellettem lévő barátokról nem is beszélve, akik látták minden viharomat, és szépen kivárták a szivárványokat is. És nem csak utóbbiakban voltak mellettem.
Kicsit olyan érzés, mintha lennének emberek, akik minden ellenére is láttak bennem valamit, vagy mintha mindig is jobban ismertek volna engem saját magamnál és szépen megvárták, hogy utolérjem magam.
Mindent tudnak rólam és ettől, azt hiszem, csak még jobban szeretnek és elfogadnak.
Szóval az idő nem szépít meg mindent. Mert nem is kell. Az idő segít abban, hogy elhúzzam a függönyt, levegyem a kendőt a szememről. Abban, hogy miután szembenézek a sötétséggel, észrevegyem mögötte a fényt.
• P.R. •