Nem leszek népszerű, de először is saját magamért vagyok hálás. Hogy élek, hogy fejlődök – persze a magam módján és a magam útján. Azért, hogy legtöbbször már nem foglalkozom azzal, hogy mások (akik sokszor kábé csak a nevemet tudják, meg talán a jelenlegi életemről valami minimálisat – mondjuk a munkám egy szeletét) mit gondolnak vagy mondanak.
Hálás vagyok magamnak, hogy már meg tudok hozni olyan döntéseket, amiket korábban a kisebbségi komplexus, a depresszió, a bántalmazottság, a megfelelési kényszer (és minden más trauma) miatt képtelen voltam.
Nem, nem vagyok tökéletes és tökéletesen elégedett. Hogyan is lehetnék? Hiszen látom, hogy mit csinálok rosszul, miben kell fejlődnöm, de már azt is tudom, hogy korántsem vagyok annyira rossz, mint amilyennek sokáig gondoltam, éreztem, hittem magam vagy amennyire elhitették velem, hogy az vagyok (persze ez is csak rajtam múlt).
Szóval igen, hálás vagyok magamnak és magamért.
Másodszor hálás vagyok azoknak, akik szeretnek. Nem, nem vagyok mindig jó tesó, jó családtag, jó barát, jó barátnő, és bevallom, ez az utóbbi pár hónapban többször is megmutatkozott. Többször voltam fontos magamnak, többször volt fontosabb a tanulás és a sok új kihívás, amivel szembesültem, mint egy-egy buli.
Azonban szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Mindenkinek vannak ilyen időszakai. És aki szeret, azoknak sohasem kell(ene) emiatt magyarázkodni.
És végül hálás vagyok a lehetőségekért. Minden nap vannak. Csak nem mindig veszem észre őket és nem mindig élek velük. De itt vannak. Mi történik, ha kihagyom? Jön a következő. Már nem sajnálkozom. Már nem bánkódom. Már nem teszek fel ’mi lett volna ha’ kezdetű kérdéseket. És már nem vadászok rájuk. Jönnek.
Majd a következő lehetőségnél felteszem azt a kérdést , hogy ’Miért ne?’.
És te miért vagy hálás?