Én nem olyan vagyok, mint mások. Én olyan vagyok, mint én.
Egyszerűen hangzik, annál nehezebb megélni.
Egész életemben meg akartam felelni. A szüleimnek, a családomnak, a barátaimnak, a férfiaknak az életemben, a főnökeimnek, a kollegáimnak, a szomszéd néninek, a boltosnak… Na jó, azért ez túlzás, de valahol mélyen mindig bennem volt, hogy olyan legyek, mint amit elvárnak.
Na de, milyen is az?
Itt volt a bibi, hiszen nyilván mindig mindenki mást akart tőlem (vagy csak én hittem, hogy akar).
Szóval életem egy jó hosszú szakaszában valahogy így kellett volna kinéznie a tulajdonságaimnak (persze a teljesség igénye nélkül):
Legyek okos, de azért ne nagyon.
Legyek szép, de annyira, hogy egy modell is irigyelje meg (mintha ezt úgy lehetne varázsolni).
Legyek vékony és csinos, de azért ne túlságosan, mert az nem nőies.
Legyek sportos, de azért ne nagyon, mert hát akkor csak a külső a fontos.
Legyek jó nő (bármit is jelentsen ez általánosságban), de azért annyira ne, nehogy már megnézzenek az utcán.
Legyek magabiztos, de fogjam be a számat.
Legyek őszinte, de azért rejtsem el magamban, amit érzek és gondolom.
Legyek kedves, de ne nagyon, mert félreértik.
Legyek önálló, de azért legyek életképtelen.
Legyek megoldásközpontú, de legyek tele problémákkal is.
Tartsam el magam, de azért várjam el egy férfitól, hogy eltartson.
Aztán amikor rájöttem, hogy mennyi ellentmondás van bennem és körülöttem, elkezdtem keresgetni, hogy ki és mi vagyok az elvárások nélkül, és milyen is vagyok, ha nem az elvárásoknak akarok megfelelni.
Még most sem vagyok biztos benne, hogy teljesen megtaláltam magam és hogy már nem akarok megfelelni, de egy biztos:
Elsősorban ember vagyok. Utána nő. És csak azután minden más. És én olyan vagyok, mint én.
• P.R. •