Nem is olyan régen kaptam egy témát: Testpozitivitás – avagy test és lélek (jó) kapcsolata. Annak rendje és módja szerint ki is verte a biztosítékot, gondoltam, ezek szerint még mindig van ezzel dolgom.
Hol is kezdjem?
Nyilván csak nőként tudok erről írni, de azt mindenképp le kell szögeznem, hogy ez a téma nem csak minket érint, talán kicsit ez is olyan, mint a női egyenjogúság és a #metoo mozgalom, valószínűleg nekünk van vele több dolgunk, mi vagyunk a többség.
Nem mindenki tudja rólam, de az édesapámnak három házassága volt, van két (fél)nővérem, így nyilván örültek volna a szüleim, ha fiúnak születek. Hát nem így lett, de valahol kicsit mégis. Nem, nincsenek identitásproblémáim, nő vagyok (mostmár nem is kicsit), de visszagondolva és az elmúlt évek önmunkáját elemezve ez kihatott rám. És nem arról van szó, hogy nem szerettek, nehogy bárki félreértse, de soha nem voltam tipikus kislány.
Babák helyett autókkal játszottam és mindenre felmásztam, balett helyett futottam és kézilabdáztam, a sport szeretete pedig tényleg már nagyon kicsiként megfertőzött. Hatéves korom óta sportolok, majd’ másfél évtizeden keresztül tettem ezt versenyszerűen, de ennek befejeztével sem hagytam abba. Mindig is az életem része volt a testmozgás és még ma is inkább sétálok vagy ülök bringára a városban, minthogy felüljek a buszra és ha valaki azt mondja egy napsütéses délutánon, hogy tekerjük körbe a Velencei-tavat, nem gondolkodom, hogy menjek-e. Vagy van, hogy csak egyedül nyeregbe pattanok és nyomás.
És aki azt hiszi, hogy az alkatom, alakom, nevezzük bárhogy, együtt jár a pozitív testképpel, az hatalmasat téved. Sőt.
Ahogy megkaptam ezt a témát, és kikattantam, akkor tudatosult bennem, hogy évekig testképzavarral küzdöttem (és néha még most is). Tegyük tisztába ezt a kifejezést, mert nem összekeverendő az evészavarokkal. Nyilván van, vagyis inkább lehet köztük összefüggés, de nem szabad őket összekeverni.
A testképzavar legfőbb jellemzője a saját testtel kapcsolatos erős negatív attitűd, amelynek eredménye a negatív testkép és testélmény. Ebben az esetben a saját test észlelése torzult: a testsúly, testalak vagy egyes testrészek észlelése nem felel meg a valós testi jellemzőknek, míg mások testének megítélése ép. Tudjátok, ez a tipikus, amikor magadon semmi nem jó, máson meg minden. Ha egyszerűen akarom leírni, valami ilyesmiről van szó.
És valami ilyesmin mentem keresztül én is. Nem tudom megmondani, hol kezdődött, mi váltotta ki, de sok-sok év van már mögöttem ebben az ’állapotban’.
Gyűlöltem tükörbe nézni, utáltam magamon mindent. Nyilván nem segített rajta egy olyan, több évig tartó párkapcsolat, amiben szépen elhitették velem, hogy nem érek semmit (sem kívül, sem belül), megspékelve a verbális bántalmazást sorozatos fizikaival, így mire 26 évesen kimásztam belőle, körülbelül a mínusz ötödik szintről indultam. De nem baj, azt szoktuk mondani, hogy innen szép győzni.
És győztem. Vagy legalábbis már a saját dobogómon vagyok.
De most folytatom a sztorit. A testképzavar tekintetében teljesen mindegy, hogy valaki sovány, telt, kövér – lényegtelen az alkata. Ennek a dolognak az a mozgatórugója, hogy nem szeretem és nem fogadom el magam. És pont. Ezen nem érdemes vitatkozni.
És itt jön képbe a body positivity. Nem vagyok semmilyen mozgalom tagja, sok mindennel nem is értek egyet, így erről is csak a saját nézőpontjaimat tudom megosztani. Az egész ott kezdődik, hogy ne lásd magad máshogy, mint amilyen vagy. Én évekig láttam magam kövérnek (!) úgy, hogy életemben egyszer értem el a 60 kilót, de egyébként ez alatt van a súlyom. Még akkor is csúnyának láttam magam, amikor diagnosztizáltak nálam egy autoimmun betegséget, aminek nyomán olyan szálkás lettem, mint egy atléta (kockahas meg minden), akkor épp a szemeimmel volt baj és vendéglátósként két hónapig (!) nem mertem a vendégeim szemébe nézni. Szörnyű érzés, hogy mit tesz velünk az, ha nem szeretjük magunkat…
És valahol itt kezdődött az én nagy önmunka folyamatom. Itt zártam le egy újabb méltatlan kapcsolatot, és indultam el az önismereti úton. Biztosan vannak olyanok, akiknek egyik napról a másikra sikerül „magukba szeretniük”, nekem elég hosszú ez a folyamat, de mint tudjuk, ez nem verseny.
Amit nagyon fontos kiemelnem, hogy a testpozitivitás, az önszeretet és az önelfogadás nem jelenti azt, hogy bármit megtehetsz magaddal, a lelkeddel és a testeddel. Biztos sokan ki fognak akadni, de az nincs rendben, ha valaki naponta kétszer eszik gyors kaját „mert szereti a testét és úgy is jó”. Pont ez a lényeg: ha szereted magad és szereted a tested, akkor odafigyelsz magadra kívül és belül. Foglalkozol az érzéseiddel, az igényeiddel és azt teszed, ami jó neked testileg és lelkileg. És aki azt mondja, hogy az ő testének napi négy mekis hamburgerre van szüksége, azt kiröhögöm, bocsánat. Nem prédikálok, én is szoktam gyorskaját enni, sőt, sütit és csokit és fagyit (mert az ugye gyógyít), de odafigyelek a testem jelzéseire. És ez megint független attól, hogy valaki 50 kiló vagy 80, mert nem a testsúly a lényeg, hanem a hozzáállás.
HÁLÁVAL TARTOZUNK A TESTÜNKNEK AZÉRT, AMIRE KÉPESEK VAGYUNK, ÍGY AZT GONDOLOM, NEM BÁNHATUNK VELE ROSSZUL.
Napról napra, testrészről testrészre haladva jutottam el oda, szépen lassan, hogy már többször merek belenézni a tükörbe, mint nem. Legtöbbször már el tudom hinni és fogadni azt, ha valaki szépnek, szexinek, nőiesnek lát és ezt ki is nyilvánítja (akkor is, ha utána pofára esek). Amikor ezt a témát kaptam, pár nappal előtte egy esküvőre menet, megállva a tükör előtt, 36 évesen, életemben először éreztem magam iránt szívből azt, hogy „igen, rendben vagyok így, ahogy vagyok”.
És már nem zavar, ha valaki azt mondja, hogy kicsi vagyok, mert nem érzem magam annak. És szeretek lábujjhegyre állni egy csókhoz.
Már nem zavar, hogy karikásak néha a szemeim, mert az a lényeg, hogy mosolyogjanak. A jókedv pedig a szívemből indul és nem csak az arcomon látható.
Már nem zavar, hogy hegek vannak a testemen, mert ezek emlékeztetnek arra, hogy mitől lettem az, aki. És nem hagyják elfelejteni, hogy honnan indultam és hogy mennyire erős is vagyok.
A testem sétál, fut, táncol, életben tart.
És ami a legfontosabb, a testemben van a szívem, amivel szeretni tudok.
• P.R.•
Az írás első verziója a NewDoor Facebook-oldalán jelent meg.